Versek, írások, színdarabok

 

Az élet az egy nagy vicc

 

Polgár Márk

 

• 

 

A mesélő emlékkönyv 

 

Egyszer volt, hol nem volt egy kislány, akinek meg volt mindene, aki édesanyától egy szép emlékkönyvet kapott emlékbe.

Ahogy teltek az évek, a lány még nem tudta, hogy az édesanyukája már nem él. Az első, amit kapott az élete, a másik egy emlékkönyv. Szüleitől azt tanulta, hogy minden nap ünnep az életbe. A kislány olyan közösségbe kerül, ahol mindenki egyforma, és mindenki - mindenkit szeret. Évek telnek el, de valahogy egy valaki hiányzik az édesanyja, törődése, szeretete. Az édesapja él, tőle meg kap mindent, amit csak kér, ez mégse pótolja az anyukája szeretetét. Ahányszor nincs ott az apja, vagy bánatos, s ez kis kora óta így van, ki ír mindent magából az emlékkönyvbe. Egy nő ismerőse sincs, akivel tudna úgy beszélni, vagy mint a lány az anyukájával, mint nő a nővel, mert a tanítója is férfi. A szobája olyan, mint egy királynőnek, úgy ki van díszítve, hogy még ilyet senki sem látott. Amikor a szoba teljesen üres, pontosan nincs benne egy ember sem, akkor az emlékkönyv mesél, és elmondja a lány minden bánatát a bent levő bútornak, vagy a többi tárgynak, amit a kislány oly szépírással bele írt. Még a legféltettebb kincsét is feltárja, mert ez őt is nagyon bántja, hogy szeretné újból látni édesanyját. Nem tudott tőle méltón elbúcsúzni, mert oly gyorsan távozott el, és ezért lelki ismeret fordulása van. Amikor a kislány sír, akkor az emlékkönyv is vele együtt sírna, mert együtt érez mindenkivel, ahogy az anyukájával annak idején. Még eddig a mesélő emlékkönyv nem mondott senkinek semmit. Végül egyszer mégis megszólalt, amikor a kislány már annyira szomorú volt, hogy már csak sírt és sírt az asztalánál de semmit nem evett, nem ivott. Úgy meglepődött, hogy hirtelen elkiabálta magát, és a tanítója, akinél él, ő vette észre, mert lent volt a kert alján, ami nagyon messze van. Aznap valami változott, valami különös csoda, mert az emlékkönyv hozzá szólt, amikor egy kicsit megnyugodott, mert a tanítója nyugtatta meg, s ő az a személy, akire hallgat. Ahogy kiment a szobából, csak a kislány maradt bent, és ha nem sír tovább, akkor valóra váltja az álmát. Abban a pillanatban a nagymamája érkezett meg, akiről nem tudta, hogy él. Sajnos, nagyon rossz hírrel érkezett, ezt egyből nem mondta el, mert félt, hogy rosszul lesz, és nem csak megvigasztalni nem tudja, hanem bele hal a fájdalmába, hisz nem elég, hogy az édesanyját is elveszítette. Elkezdtek beszélgetni, hogy mi volt, amíg nem találkozott vele, és valójában édesapja, aki megtiltotta, hogy ne lássa a kislányt, aki olyan szép, mint az édesanyja, mert ő nagyon jól ismerte, hisz a szomszédja volt, s utána, ahogy felnőtt elköltözött. Sokáig beszélgettek sok mindenről, még elvitte sétálni, és a házához is, hogy kikapcsolódjon. Gondolta azt is, hogy magához veszi, ha a tanítója beleegyezik, mert ő és a nagymama édestestvérek. Innen tudta, hogy hol van a kislány, és mi történik vele. Ő sokat érdeklődött a lány után, akkor is, amikor nagyon beteg volt, minden pillanatáról tud. Séta közben elmesélte, hogy az emlékkönyv, amibe ír, azt édesanyjától kapta, és az első pár sor még az ő írása, s a többi a kislányé. Nagyon kicsi volt, amikor ajándékba kapta, akkor még együtt volt a család minden tagja, valahogy mégis szétváltak. Amikor bent voltak a szobába az emlékkönyv megszólalt, a mamája körül nézett a szobába, mert tudott a titokról, így gondolta, hogy valaki bejött és az szólította meg. Ahogy látta, hogy nincs más rajtuk kívül, csak ők, akkor látta, hogy az emlékkönyv mesél hozzájuk. Kérdezték tőle, hogy ő mióta mesél, mert nem látott a nagymama ilyet. A könyv, elmondott mindent, hogy mikor került a családhoz, és mennyire örül, hogy családtagként kezelik. Egy olyan szobába van az emlékkönyv, ahol a nap mindig besüt, és az világít egész nap, csak este kell világítani, hogy írni tudjon a lány. Idő kellett, hogy észhez térjennek mind a ketten. A könyv kérdezte tőlük, hogy szeretnék látni, akit a legjobban szeretnek. Csodálkoztak a mondaton. Lesz, ami lesz, és beleegyeztek. Jó tudni, hogy az nem csak emlékkönyv, ami mesél, hanem varázsol is. Abban a pillanatban kimondta a varázsszót, mert ez egy különleges mondott, nem a megszokott. A lány álma valóra vált újból látta az anyukáját, és méltón elbúcsúzott tőle, ahogy a nagymamája a fiától, ők haragba voltak, s ezért nem találkoztak, végül életre keltek. Olyan élethűek voltak, hogy nem hitt senki a saját szemének, csak akkor, ahogy a könnyeiket törölte le a kis lány és az anyukája egymásról, még puszit is kapott és utoljára átölelte, ekkor kezdet hinni a nagymama, hogy az ő fia is él. Amikor a fia elhunyt, akkor szóltak a nagymamának, akire valójában vágyott, aki olyan, mint egy gyönyörű szép királylány. Akkor tudatosodott, hogy van egy unokája, eddig csak hallott róla, akinek már más családtagja nincs, csak egymásra számíthatnak. A mesélő emlékkönyv még annyit mondott, hogy nagyon vigyázzanak egymásra, és utána elbúcsúzott, mert valójában csak egyszer szólalhat meg. Mind a ketten megköszönték ezt a csodás pillanatot, és elbúcsúztak az emlékkönyvtől. A kislány csak írni tud bele, és a mama is írt bele pár sort, amivel megköszönte, így is, hogy elbúcsúzott a fiától. A mese ezzel nem ér véget, mert a mama magához vette a kislányt, és a kislány közben jött rá, hogy az apukája már nem él, nem csak a tanító, és a nagymama a vigasza. A tanítóhoz még visszajár, amíg meg tanul mindent, még ő az, aki támogatja, tőle is mindent megkap, mert ő lett a kiskirálylány apukája, úgy is bánik vele. Az életkedve a lánynak szép lassan visszatér, ez onnan látszik, hogy örömmel részt vesz minden munkában. Az emlékkönyvet nem hagyták ott, hanem vitték magukkal, s a lány már nem csak szomorú gondolatot ír bele. 

 

 A mesélő emlékkönyv valami csoda folytán újból megszólalt, és azt mondta: - Köszönöm, hogy te vagy a gazdám, és ennyire megbecsülsz. -. 

 

A muzsika című mese 

 

Élt egyszer egy szegény muzsikás család, akikből eleinte csak az apa, és az anya meg szépen énekelt, akár egy szépen szóló kismadár. Egész világon nem élt ilyen pár. Eljött az idő, hogy a három gyermekük szerencsét próbáljanak, pontosan szakmájuk legyen, amiből meg tudnak élni. 

El is mentek, elköszönve a szüleiktől megígérték, hogy addig haza nem jönnek, amíg nem érdemlik meg, hogy ilyen családba születtek, legfőbbképpen a muzsika valódi értelmét és szeretetét. Tudni kell róluk, hogy ők nagyon, de nagyon lusták, ily három fiút még nem teremtett a világmindenség, és nem méltóak semmilyen szakmához. Ahogy sorrendbe illő, úgy köszöntek el, és ahhoz kellően indultak el. Egy ideig együtt mentek, szép lassan, mégis bölcsen elérkeztek az egyik házhoz, ahol egy gyönyörű hegedű szólalt meg. Gondolta a nagyobbik, hogy itt most elváll a testvéreitől, és szerencsét próbál, ahogy ezt kimondta, úgy is történt. Fájó szívvel ment tovább a két testvér tudva, hogy ők is tanult, kifinomult emberek lesznek. Nem kellett oly sokat menni, valahogy mégis a középső a leglustább meggondolta magát és vissza fele indult, de a kisebbik emlékeztette, hogy mit mondott, s amit ki mondott ebben a pillanatban érezte, hogy valóra válthatja. Elköszönt a két testvér, még nehezebb volt a búcsúzás, legjobban a legfiatalabbnak. Amit megígértek nem hátrálhatnak meg, mert szégyent vallanának. Ezzel a reménnyel ment tova a legkisebb fiú, akinek több mint egy év telt el, mire ő is talált egy nagyon szegény házat, még szegényebb volt, mint a tervéreinek. Kicsit félve, lesz, ami lesz kezdettel, bekopogott s oly nagy szeretettel fogadta egy idős bácsi, akinek az életéből már olyan kevés volt. Megtanította mindenre, amit csak lehet, mégis több évre rá, s a világ legszebb furulyáját adta neki emlékül. Utána a bácsi úgy csukta le a szemét, mint aki a legboldogabb ember, mert ezt a fiatalembernek köszönheti, hogy tovább adta minden tudását, szeretetét. Bánatában a fiú elkezdet játszani a furulyán, ahogy indult haza fele, érezte, hogy ez az a pillanat, hogy büszke lehet a szülei, mert olyan szakmát tanult, ami lelkéből ered, s a bácsi volt, aki ezt előcsalogatta belőle. Vissza fele még a madarak is dúdolták, oly csodás, varázsos dallamot, amit játszott. Mind a ketten a legkisebb testvérre gondoltak, és ő meg rájuk. Az első fiú hangszereket is készített, aki hegedülni tanult meg, annyira lágyan, hogy azt elmondani nem tudja senki. Ő is felkészült, elindult a szüleihez, a lelke boldog volt, úgy hegedült. Meg is érkezett a házhoz, ahol örömmel várták a szülei, és könnyező szemmel ölelték át, ez volt a válasz, amiben benne van az a szeretet, amivel elindult otthonról. Nem sokkal utána a második testvér is hazatért, ő gitározni tanult meg, ugyanúgy örültek neki, ahogy az első fiúknak. Itt már valami baj van, hogy a legkisebb gyerek még sehol. Közben, míg ballagott haza, játszott végig a furulyáján, és a madarak még erősebben dúdoltak ezt a csodás, varázsos dallamot. Gondolta a két szülő, hogy nagyon nagy kedvük van a madaraknak, de a fiúk még sehol, ekkor elkezdett énekelni, és az édesanyja rá ismert. Nincs más rajta kívül, aki oly szépen énekel, vagy még szebben csak a legkisebb fia. Szaladtak eleibe, ahányan voltak, ölelték jobbról - balról, elölről - hátulról, a fiú alig kapott levegőt. Végre levegőt kapott, akkor szólalt meg, és nem sokkal később elővette a furulyát, s elkezdett rajta zenélni, még jobban, mint eddig, ennek örömére csatlakozott a másik két testvér, még édesapjuk is hegedült. Akiben még a kételkedés meg volt, hogy úgy tért vissza a három fia, hogy nincs semmi szakmájuk, és a zene szeretetét már rég elfelejtették, mert ő családban a legszigorúbb. S amikor játszottak együtt, akkor varázsszóra az édesanya éneklésbe kezdett, ilyenkor sírva játszott az apjuk, aki már többé nem kételkedett. A történet ezzel nem ér véget, mert meghallotta a király, aki kicsiny kora óta nagyon, de nagyon szomorú. Írt levelet nekik, hogy jöjjenek el hozzá és adják elő ezt a szép dalt, mert ő még ilyet nem hallott. Gondolta, hogy végre a lelkébe visszatér a muzsika, s ez oly közel volt hozzá. El is ment a család, eljátszódták ugyan azt a dalt, és közben jöttek rá, hogy mindez a lelkükből ered, s a király volt, aki ezt előcsalogatta belőlük újból. Még eddig nem örült ennyire a király, mert a szívébe öröm és muzsika visszatért. Állást is ajánlott nekik azonnal, akik nem utasították vissza. Egy feltételük mégis volt, hogy ők a házat, ahonnan származnak, nem hagyják el többet, főleg a három testvér, mert egyszer elég volt. 

 

Így élnek ők boldogan abban az egyszerű, szegény házban, s amikor a király szeretné hallani, akkor a házába fogadja, és örömmel hallja az egész család muzsikáját. 

 

Még máig is élnek, és zenélnek, amíg a szívükből a muzsika egyszer meg nem hal.  

 

Írta: Polgár Márk

Készült: 2014-12-07 - 2014-12-08.-ig.

 

Az álommanó és a két testvér 

 

Egyszer volt, hol nem volt,

élt egyszer ő mindenhol.

Elkísérte az ő útján a szeretet,

s a boldogság is vele ment.

Álommanó, aki a boldogság,

és a szeretet, egyben teli jóság.

Aki ismer minden receptet,

aki mindenkit megnevetett.

Amerre csak tudott járt és kelt,

átadott minden jót és szépet.

 

Még a sárkányt is lenyugtatta,

elég volt szava, minden ki örömmel hallgatta.

Álommanó nem volt különb a többinél,

megosztotta mindenkivel a szívét,

ezért több nála a szeretet, s a boldogság,

mert ő, ahogy van teli jóság.

Ment – mendegélt, az óriáshoz is elért,

de ő vele egyszerűen csak beszélt.

Az álommanó magát megmentette,

mert készült, hogy előbb – utóbb megegye.

 

A világon belül, és kívül mindenhol volt,

hozzá a legfélelmetesebb lovag szólott,

elég, hogy rá nézett, csend lett hirtelen,

s a fagy lovagja, mosolygott szüntelen.

 

A sárkány, a félelmet jelképezi,

nem érdemes vele összeveszni,

ezért nyugalom legyen a szívedben,

ebben a rohanó, és szív nélküli életben.

 

Az óriás, a nagy dolgoktól, és az emberektől

való félelem, és ki kéne lépni a kivagyi szerepből,

hogy ha már nagy vagyok, mindent megtehetek,

erővel és hatalommal a másiktól mindent elvehetek.

 

A fagy lovag, a hideg, a gyűlöletet jelképezi,

mert mindig ugyanazt és őszintén üzeni,

hogy ellőtte nincs akadály, csak a gyűlölet,

féljen, aki körülötte él, s ez nem csak szöveg.

 

Akiről valóban szól ez tanulságos történet,

SZERETET, BOLDOGSÁG, tőlük teljes az élet.

Az álommanó és a két jó testvér:

a szeretet, s a boldogság, mely mindennél többet ér,

ez által a sárkányt, az óriást, a fagy lovagot is legyőzte,

meghaltak örökre, egy levesbe megfőzte.

Szeretetnek, boldogságnak olyan nagy az ereje,

hogy a gyűlöletet, és a szomorúság mellett nincs helye,

mert az álommanó benned egyben legyőzte a félelmet,

a leveshez jó étvágyat, kedves nagyok és gyerekek.

A félelem teszi, hogy az ember rosszat vagy jót álmodik,

vagy éppen egész éjszaka miről gondolkodik.

 

Ekkor valami az álommanóval történik,

amit megoszt mindenkivel, pedig nem kérik:

Egy varázslatra a szeretet meg jelent,

az álommanó, erre csak így felelt:

a szeretet ott van a szívedben,

nincs nekem erre semmi receptem.

A szeretet, s a boldogság, mint két jó barát,

együtt jár, mert már régóta egymásra talált.

Nem jól tudják az álom városban,

elmondom ezt röviden, és mostan.

Az igazság az, ahol a szeretet,

ott van a boldogság, az üzenetet,

ne feledd, mert ott lakik a szívedben,

nézz jobban körül nem csak a lelkedben.

 

Készült: 2016 01 17 - 2016 02 10.

Írta: Polgár Márk

 

Bohóc mese - mely valóságot dolgoz fel

 

Egyszer volt, hol nem volt egy fiatalember, ki még nem tudta, hogy mi lesz belőle. Bár érezte, és mindenkit meg tudott nevettetni, érezte, hogy ez mégis kevés.

A körülötte levő embereket, így a rokonok és barátok csak nevettek azon, amit csinál, elég volt, amikor a bohóc ruhát felvette már mindenki mosolygott, nem azért mert a Bohóc egy vidám lény, hanem valami varázsa volt az egésznek. Teltek az évek, a fiatalember jobban érezte, hogy igazi Bohóc lesz. Verseket írt a fiatal fiú, valahogy a színpad, a porond, bárminek is hívják, ő érezte, hogy őt valami vonzza, neki szerepelni kell. Készült is, volt ám a tarsolyában többnél - több ötlet, vers, még egy színdarabot is írt: „Egy Bohóc élete” címmel. Ő mégis vágyódott valami hívta, hogy mi, nem tudta kifejezni magát, pedig a szavak emberre. Nem volt elég a közelben levő emberek társasága, annál több kellet neki, így elindult a ruhájával, összes felszerelésével, verseivel, és az írásaival együtt végre szerencsét próbálni. Közben találkozott olyan emberekkel, akit kapott jót és rosszat, de ő nem panaszkodott, ment vidáman, még akkor is ugyanazt érezte, hogy valami hívja, ő hívatásos bohóc lesz. Írni azóta nem írt, annál jobban készült, hogy szerepelni fog, ő is fellép a cirkuszba, és örülni fognak neki a felnőttek és gyerekek. Semmi nem állította meg, nagyon kitartó, türelmes, hűséges ahhoz, amit tesz, és alázatos. Mert volt olyan, hogy éjszakákat fent volt, hogy készüljön az új szerepére, aki még akkor is látta, csodálkozott, hogy még mindig olyan, mint aki most ébredet volna. Friss és üde volt, szereplésre mindig kész. Nézte a cirkuszokat, hogyan szerepelnek, ő nem lépett fel, pedig ez a valódi álma. Fellépett ő gyereknapokon, más rendezvényeken, még cirkuszban nem. Ám egyszer mégis történt valami. Bátorságot vett, és bement a helyben levő cirkuszba, engedélyt kért egy Nagyhírű Bohóctól, hogy szerepeljen, és nem kellett kétszer mondani a Nagy Bohócnak, csak annyit mondott: - Holnap délután várlak. Amit mondok, csak azt tegyed, és ne kérdez vissza. Ott van az öltőzőben a ruha, vedd fel, és tied a színpad attól a pillanattól kezdve. - Még nagyobb öröm töltötte el, eddig még így nem örült soha. Már úgy hívták, hogy elhangzott a neve, amit saját maga talált ki. - Ha - Ha Bohóc mond egy verset, hallgassa a közönség nagyon sok szeretettel. - Amikor kiment a porondra, tapsoltak, ahogy mondta közben a verset, a közönség mosolyogva nézte a fiatal Bohócot, és magában ő is elhitte, hogy ő is Bohóc. Ilyet még nem érzett. S ahogy elmondta a verset, utána még nagyobb tapsot kapott, nem csak öröm töltötte el, hanem annál százszorta több, magába mondta: VÉGRE BOHÓC VAGYOK! Ezzel a történet nem ér véget, ahogy jött vissza fele, akivel közben találkozott, még az is gratulált neki. - Nem kis dolog, ennyi ember előtt szerepelni. - Még ez is elhangzott. A Világhírű Bohóc, csak ennyit mondott: - Erre születni kell, és te az vagy, mégis van egy nagyon fontos dolog, hogy ne bízd el magad! - Ezt mondta neki egy híres Bohóc, miután hallotta verset mondani a fiatalt, és nagyon tetszett neki, ezzel elismerte. Mert mindig jót akar, ez az Elismert Bohóc, jó szívvel, őszintén, és szeretettel, kitartóan, teljes munka iránti alázattal, nézte a Ifjú Bohócot. Ezt a fiatalembert, az tette bohóccá, hogy fellépett, vagy segítették, és egyben elismerték. - Ami igaz, hogy aki egy mesterséghez ért kiskora óta, az bizonyítja, hogy erre születik az ember. Ne kételkedj magadban, és ne szégyelld, amit tudsz, mert aki az tud, nem kell hozzá magyarázat, és magyarázkodnod sem kell, mert minden mesél rólad! Legfőbbképpen, amikor hiteles vagy magadhoz, a tudásodhoz, és mással szembe. Ez a leendő Bohóc, így élte tovább az életét, hit magában, a tudásában, kitartó volt, és ami legfontosabb alázatos volt a szakmájával szembe, akkor is, hogy ha nem volt róla papírja, hogy ő hívatásos Bohóc. Hálás volt, szorgalmas, és azóta is az, ez a történet igaz, mert személyesen ő írta le minden egyes szavát, kicsit mese formában. 

Ez a bohóc még máig is él, és ezt az elismerést, míg él, el nem felejti, és még ilyen felkérést nem kapott a Világhírű Bohóc. Elég, ha annyit mondok: Nem baj, van másik. A közönség rájön, hogy kitől kapta a Fiatal Bohóc, ezt az elismerést, aki ért a szakmájához és szeretet veszi körbe, nem mindegy.

 

Készült: 2017-01-07 - 2017-01-09.

Írta: Ha - Ha Bohóc

vagyis Polgár Márk.

 

Csak egy pár gyerek 

 

Él egy olyan család, akiknek csak egy pár gyereke van, nem is szeretnének többet, mert nincs rá pénz. 

Élik a napi életüket, de oly gyorsan gyarapszannak, hogy követni is nehéz, végül csak egy pár gyerek: egy foci csapat és a cserejátékos is lesz belőle, azért lány is akad egy pár, őket már nem is számolom, mert az elején a számolásban összekavarodtam. Ez mese, a történt mégis így szól. Régen is éltek nagy családosok, ahol 10 vagy több gyerek volt. Fogjuk rá, hogy meg élnek, még, ha nehezen is, amit tudnak, előteremtenek. Akad, hogy az étel véget össze is vesznek, nem sokra rá ki békülnek. Szokták mondani, hogy olyan sokan vannak, mint a hangyák a hangyabolyban. Nem beszélek többet róluk, ne hogy még több legyen. Az apa egyszer megunja, és utjára küldi az összes gyerekét, még a legkisebbet is, bár fáj a szíve, de szakma nélkül nem élnek meg, és pénzre van szükségük, mert elfogyott mindenük. El is mennek, s ez az ötlet egyiknek tetszik, szót fogadnak, ahányan vannak, felsorolni nem kezdek bele, mert még holnap is sorolnám. Telnek az évek, már a szülőknek hiányoznak a gyerekek. Ők még mindig keményen tanulnak, mindegyik gyerek egy tanítónál vannak, olyan nehezen megy nekik a tanulás, hogy a tanítónak bele fájdul a feje. Gondolja, próbára teszi őket, és elküldi őket egy - egy házhoz, ahol külön jobban tudnak tanulni, mert együtt teljes zűr - zavar van. Ez nem is volt olyan rossz gondolat, mert rá egy év múlva mindegyik szakmával tért vissza a tanítójukhoz, ahová az édesapjuk küldte elsőnek. Büszke is volt rájuk, és újból próbára tette őket szakmájukhoz híven megbízta őket egy feladattal, ha ezt teljesítik, akkor hazatérhetnek a szülői házhoz. Így is lett, még ügyesebben elvégezték, amit rájuk bízott, és örömmel, büszkén, szeretetettel engedte utjára a gyerekeket, akik már a tanító szemébe felnőttek lettek. A nagy búcsúzás után még a tanítójuk mondta: - Kitartónak, alázatosnak, szeretettel gondoljanak arra, amit nekik mondott, és ne feledjék, amit tanultak annak oka van. - El is indultak, sírtak közben, mert meghatódott mind, amit hallott, és átélt. A tanítómester nem gondolta, hogy végig kitartóak mindegyik, valahogy mégis reménykedett bennük. Ez még nem jelenti a mese végét, hanem a közepét. Végre hazaértek, a szülők csak lestek, hogy milyen csendbe tértek vissza, és átvették a munkát, s azóta is dolgoznak. Az édesapa álma végre valóra vált, csodálkozott, s a háttérbe mosolygott, mert örült, hogy milyen talpra esett gyerekei vannak, és most már a legkisebb is felnőtté vált. A szomszédjuk is szapora, csak egy pár gyerek: egy foci csapat és a cserejátékos is lett, azért egy lány is becsúszott, - Hogy hogyan? - ez jó kérdés. - „Egy kakas csak egy fajtát tud csinálni.” - A lány nem hasonlít senkire, olyan fura, és kivételes, erre még visszatérek. Ahogy ezt a szomszéd meglátta, hogy a másiknak gyerekei, így viselkednek. Elkezdet irigykedni, s utána érdeklődött, hogy hol lakik, azaz ember, aki a gyerekeket megtanította, így viselkedni, és dolgozni. Elküldte ő is a gyermekeit, hogy embert faragjon belőle, mert ő bár mit tett, nem ért semmit. A tanító fogadta őket, de ők még rosszabbak, mint akik nem rég nála voltak. Fogta egyből a fejét, és egyből tovább küldte a gyerekeket, mielőtt rosszul lenne. Nem is kellett több, a másik mester se bírt velük. Mi legyen, úgy nem küldheti őket vissza, hogy nem tanultak semmit, mert nem lehet velük rendesen bánni. Eszébe jutott még egy mester, mert tudni illik, hogy ők mind a hárman testvérek. Ő biztos, hogy tud velük bánni, ha ő el kiabálja magát, akkor még csend is csendbe marad. Nagyon nehezen, de végül embert faragot belőlük, olyan csendbe voltak, s úgy sorba álltak, hogy még a fák se álltak ilyen szépen, és úgy dolgoztak, hogy híre ment minden fele. A gyerekek apja se hitte el, csak akkor, amikor elment és meggyőződött róla. Ahogy hallotta, az mind igaz volt, amit látott, el is mondta otthon. Visszatértek a családi házhoz, itt meg mutatták, hogy mit tudnak, édesanyjuk csodálkozott, mert attól a pillanattól nekik nem kellett semmit se tenni, amikor szükség volt, akkor segítettek, ez nagyon ritkán fordult elő, így történt, még ha el se hiszed. Nincs még vége, sőt most következik, ami még eddig nem volt. Kitől született a lány, erre még visszatérek, azt mondtam, hogy elmondom, most itt az idő, aki tanította a gyereket, ő a valódi apa, mert a lány anyja tőle tanult, így ismerte meg a nőt, és egyből egymásba szerettek, a szerelem gyermeke lett, nem tudja senki, s azóta se derült ki. Oly szép lettek a lányok, hogy a fiúk elkezdtek udvarolni, annyira, hogy versenyezni kezdtek, kié lesz, az viszi, és egyik se haragudott a másikra. Eleinte még nagyon nehéz volt, s utána külön - külön, nem beszéltek össze, úgy udvaroltak. Ki tréfásan, ki lazán, ki komolyan, hogy már a fiúk röhögtek egymáson, tudva illik: a lánynak tetszet. A lány annyira kéreti magát, annyira, hogy az már túlzás. De nem adták fel a fiúk, mert udvaroltak tovább, s ezért nem támadt vita, mert amely fiú megnyeri a lány szívét, a többi gratulál neki, s örömmel fogadja. Egy feltétel mégis volt, hogy a lakodalomban egyet táncolhatnak a lánnyal, bár kié lesz, így egymás tenyerébe csaptak, és megegyeztek. A szülőknek nagyon tetszet az ötlet, de nem csak ötlet ez mondják a fiúk egyszerre. Itt látszik, hogy a két szomszéd ki békült, annyira, hogy egymást segítik, és már nem irigykedik egyik a másikra. A gyerekek is nagyon szeretik egymást. A lány annyira kéreti magát, hogy nem tudják, mikor talál egy magához illő igazi, bele való férfit. Végül mégis beadja a derekát, ahogyan a másik családból a lányok, mert ott egy pár van. Meg van a nagy öröm végre házasodnak a lányok, oly nagy lagzit csapnak, hogy még a légy is, és mindenki táncra perdültek, ilyet még nem láttak. Az édesapák azt mondják a fiatal házasoknak, hogy remélik, annyi gyerekük lesz, mint nekik: csak egy pár gyerek, s egy foci csapat és egy cserejátékos is lesz, azért egy lány is becsúszik, mert a másik családban két lány van. Csak így tovább! 

 

Fiatal házasok boldogságban élnek, és még boldogabban, mert még több gyerekük van már, mint a szüleinek. 

Írta: Polgár Márk

Készült: 2012-12-12 2014-12-12. 014-12-15-ig.

 

Egy kis cica, aki nagyon horkol 

 

Egyszer volt, hol nem volt egy cica, aki nagyon horkolt. A kacsa és a kutya volt régóta a legjobb barátja. Úgy képzelte, hogy a sárkány és a varázsló fog neki megoldást adni, hogy ne horkoljon többet. Volt a sárkánynál, és egy éjszakát nála aludt, hátha tud rajta segíteni, azzal, hogy megijeszti, és ez által a cica horkolása végleg meg szűnik, de a sárkány a horkolástól jobban megijedt, és azóta is sír, még tüzed se tud okádni. Kacsa: Lehet bármilyen erős, belül egy érző szívet takar! Az a baj, hogy még bánatosabb lett a cica, s elkezdett sírni, ilyet még nem tett, amióta az eszét tudja. Össze kellett szedni magát, hogy tovább induljon, és megoldja valahogy mégis ezt a problémát! Végül a cica elindult, amíg vándorolt, e közben jutott eszébe, hogy mi lenne, ha találkozna a világ legnagyobb varázslójával. - gondolta, lehet, hogy ő tudna rajta segíteni, mert más terve, egyenlőre nincsen. Kutya: Bármi történik, akkor is erősnek kell lenni, de soha ne add fel! Elérkezett a varázslóhoz, mert nála időpontot kellett kérni, így be is jutott hozzá. Elmondta neki, hogy mi a problémája. Ezek után a varázsló így szólott. Azt mondta neki, hogy aludjon nála, amíg kitalál valamilyen megoldást. Ott is aludt, de a varázsló sem tudott aludni, mert olyan hangosan horkolt, hogy még a varázslata sem segített rajta. Csak másnap vette észre, hogy egyáltalán nem tud varázsolni a horkolás véget, s a cicát azonnal elküldte, úgy, hogy még sehol ország közelébe se gondolja, hogy valaha egyszer visszatér. Kacsa: Sírd ki magad, akkor könnyebb neked lesz! Erre a cica annyira, de annyira elkezdett sírni, hogy egy hatalmas tó keletkezett, melybe bele is vetette magát, de ez se oldotta meg azt, hogy ne horkoljon tovább. Így haza ballagott, olyan fáradt, hogy mi után hazaérkezett, megkérdezte a gazdáját, hogy mit tud tenni ilyenkor. Nem volt semmi ötlete, ő is és is csak együtt bánkódtak. Kutya: Bajban derül ki, hogy ki az igazi barátod! Elkezdenek egy idő sugdolózni és a gazdának, eszébe jut, hogy mi lenne, ha megcsiklandoznánk, lehet, hogy elmúlik. Mi van, ha még sem? Erre nem is merek gondolni! – még szomorúbb lett a gazdája. Erre egyszerre megcsiklandozták, és a horkolás befejeződött, mert a cica is tudta már eleitől fogva, s ezért mondta el olyannak, akikben megbízott, és megbecsült, aki körülötte volt. Kacsa: Valamikor egy kis dolog, nem ér semmit, és van olyan, hogy mindennél többet ér. Messzi távolból hangzik, hogy a sárkány újból tüzet okád, és a varázsló örömébe csak azt kiáltja: - Végre tudok varázsolni, már nem hittem benne, hogy visszatér a varázserőm! - Kutya: Minden jó, ha a vége jó! - Ezek után már mindenki tudott aludni, és senki - senkit nem zavart még nagyobb barátságba éltek, mint eddig. Kacsa: Érdemes küzdeni, akkor is, ha fáj, vagy nagyon bánt valami! Aki ezt a történetet nem hiszi el, az kérdezze meg, a cicát, és ő elmondja, hogy mit élt át, hogy éveken keresztül nem tudott a horkolás véget aludni. Kutya: Mindennap egy nagy tanulság, csak jól kell kezelni, és valaki mégis megbántott, azzal még aznap beszéld meg vele! A történet ezzel a mondattal vége, remélem, tanultál belőle, és megérte, máig is együtt alszanak, ahányan vannak, s így nem bánta meg senki sem. Egyszer volt, hol nem volt, ebben a tanulság igaz, de a többi mind csak álom volt. 

 

2013-11-23-álmodtam meg, és leírni: 2013-11-18-ig.

 

Ezt a mesét úgy adják elő, hogy a horkolós cica, az okos kutya és a lusta kacsa gazdája is élethűen a színpadon van, mintha a tanulságokat egymásnak, mert három jó barát, s egyben a közönségnek mondják. És olyan lenne, mintha az egész álom volna. A sehol ország, a sárkány és a varázsló, vagyis egyenként egy papírra van felrajzolva. Itt a mondani való a fontos, de a háttér is számít, ha jól ki van dolgozva. Ebben kérem a segítséget, ennek a történetnek az alapján, de a cica, a kutya és a lusta kacsa azok mind bábok. 

 

 Egy kis ház

 

 Egyszer volt, hol nem volt egy kisház, melyet elhanyagoltak, mely szomorúan állt, és a volt gazdáját nem is érdekelte, hogy hogyan néz ki. 

 Ahogy teltek az évek, meg vette egy másik család, és ők rendbe rakták, több idő telt, mire végre készen lett. Először kitakarították, nagyon sok lom volt benne, és nagyon – nagyon koszos. A kisház csak csodálkozott, mely nem gondolta volna, hogy valaha egyszer még tiszta lesz, szebb lesz, mint új korába, a kisházat egy kis reménység találta meg, mert látta az új gazdája, hogy belőle lehet még valami. Fogta a fejét a gazdája, mert ennyi lomot, mi benne volt, életében nem látott. S olyan koszos és fekete volt. A csoda első része végül megtörtént, ki lett teljesen takarítva. A kisház mégis érezte, hogy ezzel a történet nincs befejezve. Addig jöttek mentek a ház körük, hogy mégis rendbe rakják, vagyis bepucolják, és befestik, a kisház úgy örült, hogy nem mondott semmit, a kisház is úgy érezte, mert még jobban örült, mert ugyanazt élte át, mint mindegyik gazdája. Sok volt a munka, mert nagyon sok volt benne a lyuk, amit sárral kellett betapasztani. Készült a sár, egyre többnél több, hogy hány vederrel, ezt inkább nem mondom el. A kisház, úgy várta, hogy készen legyen, még annak is örülne, hogy ebben az évben a lyukat betapasszák, mert annyira fázott. A második része a történetnek is meg volt. Már házikó tovább0 érezte, hogy ennél is több lesz, mert tapasztás után, amikor bemeszelték a gazdák, erre kisház még jobban örült. Így ment ez, nem sietve, nem kapkodva kb. egy hétig, s utána csodák csodája a ház ott állt kimeszelve, kimondhatatlan örömmel, annyira hogy ezt még mindegyik gazdája egyformán átérezte. S múlt, hogy ő milyen volt, már nem foglalkozott, mert ennek a csodálatos élménynek örült a legjobban. A történet harmadik része is meg lett, a bemeszelés. Mégis folytatódik, mert közben egy kályhát tettek be, ami fűtötte, hogy melegedjen a fal, jobban száradjon, és már a kisház se fázott. Utána az ajtó és a két kis ablak is be lett festve, itt mégis csoda történt, amit kisház azóta se hisz el, hogy vannak még ilyen gondoskodó emberek a földön, és egy jó hét alatt engem, így rendbe raknak. A negyedik rész következett. Eltelt egy pár nap, amikor egy kis asztal bekerült a házba, és szép lassan a többi bútor is. Még nem volt pontos helye mindennek, azért egy meghatározott terv valahol a tarsolyban mégis akadt. Közben a gazdák már pirítós kenyeret ettek a házikóban, annak az örömére is, hogy végre készen van, meg éhesek is voltak.

Vidámság járja át azóta a kisházat, mert egy gondoskodó gazdája lett, aki azóta ápolja, és minden alkalommal vigyázz rá. Fűtésre is nagyon figyel, hogy meleg legyen, és a vidámság a kisházból el ne távozzon többé, hanem aki bejön, mindenki örüljön, és átérezze, hogy több van, mint egy melegház, ami egyben tiszta is. 

 

Írta: Maga az élet, mert valóság is, és azóta is él az a kisház. 

Aki összeállította és így megírta: Polgár Márk. 

 

Esti mese

 

A képzelet világába,

felmászott a nyúl a fára.

Jaj, de szépen kukorékol,

mert felkeltették álmából.

Piros csizma van a lábán,

a hülyeség súlyos járvány.

Nem süt a nap a szemébe,

figyelmeztettem végre,

kinyitottam az ablakot,

berepültek a bivalyok,

kalitkába zártam őket.

Poént valaki lelőtte.

Nagyon jó a palacsinta,

ebben nincsen semmi hiba.

A mesének most már vége,

remélem, mindez megérte.

 

Mindegyiket írta: Polgár Márk.

 

Érdeklődni és véleményt írni ezen az e-mail címen lehet: szerelem.megtalalt@gmail.com